Először csak néha felmész az Indexre vagy az [origo]ra. Aztán bekerül a képbe néhány tematikus híroldal, például a hwsw vagy  Prohardver, és mire észbe kapsz, már blogok tömkelegét olvasod nap mint nap, és a netezésre fordított idő szépen lassan növekszik.
Minthogy szépen lassan tekknyúz addiktt lettél, rengeteget olvasol az RSS-ről. Próbálgatod, ízlelgeted a koncepciót (Thunderbird, különféle RSS readerek), de nem jön be, maradsz a bookmarkolós megoldásnál. Aztán megtalálod a Netvibes-t, eltöltesz egy napot a belakásával, és totál belezúgsz (öcsém pakolgatom a fídeket mekkora állat).

Telnek múlnak a bizonyosak, te pedig csak gyűjtöd szorgalmasan a híreket, összeolvasod a web2.0 tücsköt az onlinemarketing bogárral, és a kulthangyákról vagy az autós poloskákról még nem is beszéltünk. Agyig vagy feedekkel, azt sem tudod hol áll a fejed (természetesen a postokat/híreket átkattintással olvasod, nehogy egyetlen cseppnyi információ is kárba vesszen.) Menthetetlen nyúzdzsánkivá váltál, aki az ideje jó részét hírfogyasztással tölti. Keresed a szolúciót, aztán hirtelen pár napra lerohad a Netvivbes.

Itt jön a képbe a Google Reader, mint magától értetődő lehetőség, és a piac gondos (kb. 3 perces) átböngészését követően szerencsét próbálsz. Az első benyomások visszataszítóak: (elsőre) igénytelen(nek tetsző) kék felület, a startoldal és a feedolvasó funkció két részre szakítása, nem létező POP3 e-mail checker gadget, stb. Aztán kezded átlátni a működés finomságát, megszokni a felületet, és egyre többször azon kapod magad, hogy a feedet az előugró buborékban olvasod átkattintás nélkül. A feedlist expanded view-jával zabálod a híreket, csak néha néha kattintasz át, s kezdesz rádöbbenni, hogy a másodlagosnak számító feedeknél a kommentek hozzáadott értéke a nullához konvergál.

Innentől pedig már csak egy lépés a Reader azon funkciójának aktiválása, amely olvasottként jelöli meg a híregységet expanded view-ban átgördítés után. És elérkezett a boldog darálás kánaánja.

Itt tartunk most.