Szolgálati közlemény: alkalmi olvasóim közül páran megjegyezték, hogy tetszett, amit olvastak (persze, én se szólnám le a haverom blogját), csak épp túl sok zsíros hajú, szemüveges, répanadrágos kocka kifejezés tombol az első sorban, és nem lehet tőlük látni a színpadot rendesen. Engedve a népakaratnak innentől megpróbálok belőlük kevesebbet beengedni, viszont a hely jellege miatt ez olykor nehézségekbe fog ütközni. Rokkerkocsmába se megyünk ugye White Party cuccban.

Beindult tehát a CERN csodakütyüje. Harminc évnyi munka után elkészült végre a molekuláknak az ő eddigi legnagyobb játszóterük, ahol szaladgálhatnak, körözhetnek kedvükre (bár egyelőre némileg lagymatagon), és megmutathatják nekünk Gordon Freemant, az erős pistát az Őslevesben, valamint hogy most akkor A Tyúk Vagy A Tojás. És még a világot sem pusztította el, juhéjj.

Az viszont, hogy (még) nem sikerült lehúznunk magunkat egy önnön nagyszerűségünk által létrehozott fekete lyukba, önmagában még nem ok arra, hogy bejegyzést írjak róla, számomra sokkal nagyobb hírértékű dolgokról is elmulasztottam idehányni a gondolalatimat. Viszont hogy (úgy tűnik) megúsztunk egy ilyen bolygóméretű kataklizmát, ráébresztett arra, hogy az élet egyébb élvezetei mellett az amúgy mindenhol promózott blogomat sem ártana kirángatni a tespedés dögbűzös mocsarából.

Legalább a következő meteorig.