A sebtiben megcsavart Tilbery dohányrúd hegyén apró parázs jelenik meg az öngyújtó táncoló lángsüvege nyomán. A szemlélődő inkább az erkély mélyére húzódva hallgatja az égiháborút, tudván, hogy ha szokásához híven kikönyökölne, a zuhatag azonmód eláztatná. Nem veszít semmit, a vízcseppek kopogása és az égzengés így is utat talál hozzá, a hűvös leveső símogató hullámaival egyetemben. A feszültségtől sistergő levegőből olykor Tharr pörölye csihol csipkés ívfényeket, melyek baljós lidércfénybe borítják a tájat, a nyomukban loholó moraj pedig öblös basszust szolgáltat a korlátra hulló esőcseppek monoton dobolásához. Impozáns összhatás.

Ahogy a szemlélődő tüdejébe utat talál a ki-tudja-hányadik cseresznyés füstpamacs, az egyik villám minden eddiginél közelebb hasít bele a zöldes árnyalatú égbolt már-már békés egyhangúságába. A szemlélődő csodálattal adózik a természet kaotikus ereje által létrehozott gótikus csodának, az ágas-bogas szikrák néma játékának, mikor a megérkeznek a pörölycsapás lomhán vánszorgó utórezgései. Emberünk az épülettel együtt rezzen össze, ahogy átjárja a gyilkos erejű hangorkán, s egy pillanattal később - talán panaszként a természet méltatlan haragja miatt - feljajdul a közeli autórasztók panaszos vonítása.

A cigaretta parazsa egy utolsó szisszenéssel kihuny, s ahogy az elárvult cigarettavég megkezdi pörgő-forgó útját az aláhulló vízcseppek nyomán, a szemlélődő a villámok utóvédjének fényudvarában visszavonul szobája menedékébe.